2017. október 1., vasárnap

Élet a gimi után - 2.

Bizonyára emlékeztek még Míra első írására, amiben még jócskán a gimnáziumi életének utolsó időszakáról írt. Most viszont már egyetemista és átéli a hirtelen rászabadult önállóság első időszakának megannyi buktatóját. Olvassátok el legújabb írását, melyből az is kiderül, hogy milyen fontosak számára az évfolyamtársak és a barátok.

Egyetem. Képzetek, elvárások és a valóság. Amikor a nyílt napon először jártam Piliscsabán, azonnal beleszerettem a Makovecz által tervezett épületbe. Lelki szemeim előtt rögtön láttam magamat egy év múlva, ahogy a barátaimmal együtt nevetünk, kávézunk, vagy éppen tanulunk. Akkor még az emberekhez nem társult arc. Most pedig? Tényleg itt vagyok. Sikerült megvalósítanom és elérnem a célomat, csakhogy pusztán azzal a ténnyel, hogy itt vagyok és felvettek nem elégedhetek meg.

Új hely, új város, tömegközlekedés, ismeretlen arcok, hömpölygő tömeg és a hatalmas és félelmetes épület. Az első napokban úgy éreztem magam, mint Harry Potter a Roxfortban, csak itt nincs elvarázsolt mennyezet, nagyszakállú igazgató, meg trollokkal se gyakran találkozni. Annál több viszont a látnivaló. Nem hiszem, hogy van még egy olyan gyönyörű egyetem Magyarországon, mint a Pázmány piliscsabai kampusza. Persze egy idő után beleszokik az ember ebbe a teljesen másik világba, de lényeges eltérések vannak. Például itt nincs kész órarend, itt a NEPTUN (igen csupa nagybetűvel) van, aki vagy hagy érvényesülni, vagy nem (és persze ez a gyakoribb).
Elköltöztem otthonról augusztus végén, és így minden egy kicsit másabb lett. Tavaly semmi mást nem vártam, csak, hogy ne kelljen többet otthon laknom, és hadd legyek szabad. Aztán most már látom az érem másik oldalát is. Nem vár este meleg vacsora, mosott ruha, vasalt ing. Itt mindent magamnak kell csinálnom. Nekem kell bevásárolnom és magamat okolhatom, ha valamit elfelejtek. Nekem kell levinnem a szemetet, én mosogatok, mosok, vasalok és teregetek. (Ilyenkor tanulja csak meg igazán az ember értékelni a szülei munkáját és áldozatát, és ilyenkor ébred rá arra is, hogy azért mégsem olyan rossz hazajárni.) Persze azért mégsem vagyok ezekre teljesen egyedül, hiszen négyen lakunk együtt, így meg tudjuk osztani a feladatokat, tudunk segíteni egymásnak és segítséget kérni egymástól.
Talán ez az első három hetem kulcsmondata. A segítségkérés egyáltalán nem a gyengeség jele. Ebbe a világba mind ugyanúgy csöppentünk bele, és egyikünk se tud többet előre. Mind tévedünk el, keresünk egy lehetetlen nevű épületet, késünk le órát, vagy érkezünk egy órával hamarabb. Elfelejtünk időben felkelni és rohanunk a vonathoz, amit ha mázlink van, elérünk, máskor meg, ha hamarabb indulunk se érjük el. Meg kell tanulnunk együtt érvényesülni, mert egyedül elvesznénk ebben a labirintusban. Kellenek a barátok, az ismerősök és nagyon fontos a kommunikáció.

Az egyetem már egy más hely lesz, ahol olyan emberekkel lesztek körülvéve, akiknek hasonló az értékrendje, érdeklődési köre. Sokkal könnyebb az akadályokat, félelmeket, ZH-kat, vizsgákat, szerelmi bánatokat, vagy éppen hatalmas örömöket együtt megélni, egymásra támaszkodva végigcsinálni. Itt mindenki egyéni, önálló személyiség, és mégis mindenki egyenlővé válik. Senkit nem érdekel már, hogy ötöst, vagy kettest kaptál, a barátaiddal annak fogtok örülni, hogy mindannyiótoknak sikerült, vagy ha éppen nem – mert ilyen is sokszor lesz -, akkor együtt léphettek túl, egymást segítve tudtok valahogy talpra állni és újra nekifutni.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése