7 év és három gyermek születése után tért vissza a gimnáziumba Lencsésné Balogh Lídia. Az általános iskolát Vecsésen, a gimnáziumot Budapesten járta ki, felsőfokú tanulmányait pedig a Károli Gáspár Református Egyemeten végezte el. A 2004 szeptemberétől gimnáziumunkban német nyelvet és református hittant tanító Lídia nénivel vendégbloggerünk, Nagy Lili 9.a osztályos tanuló készített interjút.
Mit gondol a mai diákságról, mennyivel másabbak, mint az előző
generációk?
Amikor visszajöttem,
7 év után, a kollégák azzal fogadtak, hogy nagyon megváltoztak a diákok,
sokféle szempontból. Én ezt annyira nem érzem még. Talán ez a fél év nem volt
elég erre, de azt gondolom, vagyis azt biztosan látom, hogy egészen más ingerek
érnek most titeket, mint például minket gyerekkorunkban, de akár azokat is,
akiket annak idején elkezdtem tanítani. Sokat változott a világ, az
információáramlás és az információszerzés módja is nagyon megváltozott. Hogy egyszerűbben fogalmazzak, hármat kattintok
és az interneten minden rajta van, vagy ha valakivel valami hírt akarok
közölni, akkor nem kell fölhívnom, csak írok a messengeren. Az én hitvallásom
tanárként az, hogy teljesen mindegy, mennyire változtak meg a diákok mostanra
és teljesen mindegy, hogy miben változtak meg, nekem, mint tanárnak az a
dolgom, hogy szeressem a diákokat itt és most, titeket, és ezt is próbálom
tenni.
Tanított-e már máshol az Arany gimin kívül?
Igen, még nagyon
pályakezdőként, egyetemista koromban. Abban a gimnáziumban tanítottam hittant,
ahova én is jártam: a Budapesti Fasori Evangélikus gimnáziumban.
Ahhoz képest ez az iskola miben más?
Kinézetre nem más, a
mi Arany gimink szerintem szebb, de alapvetően ez az épület engem nagyon
emlékeztet a régi gimnáziumomra. Mielőtt idejöttem, másfél évet tanítottam ott
és arra emlékszem, hogy amikor 13 évvel ezelőtt ide megérkeztem, az egy
felüdülés volt számomra. A Fasori Evangélikus Gimnázium egy jó nevű gimnázium.
Nem biztos, hogy a szónak mindenféleképpen a jó értelmében. Nekem egy nagy
élmény volt itt Nagykőrösön a református gimnáziumban, hogy nem volt ciki
szeretni egy tanárt, nem volt ciki jóban lenni egy tanárral, lehetett jó tanár-diák
viszonyban lenni és azt éreztem, hogy egészségesebbek voltak az itteni diákok
lelkileg, mint akikkel ott találkoztam. Még akkor is, ha az egy jó nevű nagy
iskola.
Milyen motivációja volt ahhoz, hogy tanár legyen? Volt-e valamilyen
gondolat vagy az életében egy esemény, ami erre az útra terelte?
A gimnáziumban
voltak nagyon jó tanáraim, akiket nagyon szerettem és voltak olyanok is,
akikről eldöntöttem, hogy ha én egyszer tanár leszek, nem így szeretném
csinálni. Azt is elég hamar tudtam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. Azt
pontosan nem tudom honnan jött ez a gondolat, hogy tanár szeretnék lenni és
tanítani, de azt tudom, hogy mikor egyetemistaként ebbe a gimnáziumba jöttem
tanítási gyakorlatra és először kellett kiállnom a diákok elé, akkor azt
éreztem, hogy hazajöttem, hogy igen, én ezt szeretném csinálni. Ekkor
megbizonyosodtam abban, hogy az az út, amit egyszer elkezdtem járni 18 évesen,
az nem egy tévút, hanem ez az én utam lesz. Most, mikor 7 év után visszajöttem,
ugyanez az érzés fogadott.
Hogy jött az a gondolat, hogy hittan mellett német nyelvet is oktasson
a diákoknak?
A német számomra
szerelem. Óvodás voltam, amikor elkezdtem tanulni németül és aztán elsőtől
kezdve magas óraszámban tanultam. Nem is tudnám elképzelni az életemet nélküle.
Tudom, furcsán hangzik ez egy ilyen nyelvről, mint a német nyelv, de ez tényleg
így van. Sőt, továbbmegyek: nekem szép a német, a maga ritmusával, szép nyelvtani
rendszerével. Azért volt kétséges számomra, hogy leszek-e német nyelvtanár,
mert azon az egyetemen, ahol a vallástanár szakot tanították, egy ideig nem
volt német szak és pont akkor, abban az évben indult, amikor én is
felvételiztem oda. Az is lehet,hogy az én kedvemért indult, na jó nem, nyilván
nem, de hogy amikor ezt megláttam azonnal tudtam, hogy ott fogok tovább tanulni.
Családi körben |
Milyen érzés a három kisgyermekével töltött évek után tinédzserek
között lenni?
Egyrészt biztos
vagyok abban, hogy úgy tanítani, hogy már anyuka vagyok, egészen más, mint amíg
nem volt tapasztalatom ezen a területen. Más szemmel nézem a diákokat. Ez az
egyik oldal. Másik oldal, hogy borzasztóan jó érzés volt 4-5-7 éves
korosztályból kiszakadni és végre megint nagyok között lenni. Ugyanakkor azt
kell, hogy mondjam, és ezt nyilván sokszor elmondom órán, biztos halljátok: "Pont
azt csináljátok, mint az én kicsikéim." Tehát vannak emberi gesztusok és
érzelmek, indulatok, amik tökmindegy, hogy 4 éves vagy pedig 14 éves vagy pedig
sok éves, ugyanúgy bennünk vannak, minden emberben.
Van olyan mindennapi motivációja, hogy kilép az ajtón és azt mondja, hogy
ma ennyi meg ennyi jót fog tenni? Esetleg valamilyen kis ige mindennapra?
Igen. Szoktam
Bibliát olvasni, minden nap. Most ebben az évben nagy meglepetés ért. A
sógoroméktól kaptam egy kis naptárat, ami minden napra egy rövid német nyelvű
áhítatot vagy elmélkedést tartalmaz egy-egy igerészhez. Azt nagy boldogan
szoktam olvasni, mert nagyon szeretek németül olvasni. Alapvetően ilyen nagy
gondolataim nincsenek, hogy valamilyen jót szeretnék tenni, de azért mindig
azzal indulok el, hogy - kis családomban főleg - azzal szeretném indítani a
napot, hogy ma nem szeretnék olyan türelmetlen lenni, mit tegnap. Ma nem
szeretnék, annyi mindenben figyelmetlen lenni, mint tegnap. Amikor tudom, hogy
nehéz napom lesz vagy sok dolgom van vagy olyat kell csinálni, amit nem nagyon
szeretek, akkor sokszor van az, hogy egy sóhajjal jövök el otthonról, hogy
" Uram, Istenem, vedd a kezedbe a napom."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése